• Dispty, Életmód, Hírek
• Posted by: Dipsty
• 18

Várj csak, elszaladok a boltba!

Néhány hete igen hektikusan alakulnak a napjain, amin már meg sem lepődöm. Igazából talán sohasem volt ez másként, pedig még gyerekeim sincsenek. De most mellbevágóan tudatosult a helyzetem, és ezzel még világosabban megértettem a tőlem is nehezebb élethelyzetben lévő sorstársaim tehetetlenségét.  Megláttam az ördögi kört, amiben oly sokan beleragadunk, sőt a pokol kénköves melegét is szinte magamon éreztem. Amikor már sokadjára nem tudtam betartani a magamnak tett fogadalmamat és a több nappal, héttel előre megtervezett programjaimat, egyre dühösebb és frusztráltabb lettem. Először természetesen másokra. Úgy éreztem a körülmények ellenem szervezkednek folyamatosan. A kollégák időbeosztása, a boltok nyitva tartása, a párom munkája, a pácienseim náthája, az edzések időpontja, a határidők végeláthatatlan sokasága.

Ám a haragomból – mivel nagyon kedves és empatikus ember vagyok- hirtelen önvád, bűntudat, frusztráció és elkeseredés nőtt ki. Egyre jobban a hatalmába kerített az érzés, hogy tehetetlen vagyok, már egy edzésre sem tudok eljutni, mert nem tudom, melyik ujjamba harapjak a kiesett idő miatt. Csak azok a gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mit felejtettem el, hogy mit kéne megcsinálnom még, és mit, mikorra, hogyan zsonglőrködöm be az életem eszeveszettül száguldó vagonjaiba. Nem sikerült. Fogcsikorgatva, a könnyeimmel küszködve álltam a bejárati ajtóban és a fejemben akkora nyomás volt, hogy azt hittem felrobban. Ma sem megyek nippon zengóra, hasított belém a felismerés. Pedig úgy szeretem. És hát megint nem megy rám az a farmer, meg az a szoknya sem áll jól, majd megfulladok benne, ha leülök. Edzeni kéne, mozogni, mert egy tohonya, hájas tehén leszek, aki majd siratja magát emlékei romján és bánatában tömi a trüffelt. Mert az finom. Éhes is lettem. Azt még tudtam, hogy nem gyors és hasztalan éhségűzés a cél, hanem tartalmas és jóllakató, tápláló étek bevitele, hogy még utána sokáig fogjon az agyam.

 

Bementem a lakásba, leültem és adtam magamnak 15 percet lehiggadni és egy joghurtitalt korpás keksszel, meg egy almát is. Ez pont jó volt arra, hogy egy utolsó szalmaszálba belekapaszkodjak az agyam valamelyik távoli ideghálózatának a tarlóján. Tudtam, hogy be kell vásárolnom, hogy aznap és másnap tudjak kaját készíteni, és vinni magammal a munkahelyre, valamint legyen mivel hazavárni a Kedvest. Szóval, el kell szaladnom bevásárolni, mert utána (is) vár a munka, a macskát állatorvoshoz kell vinni, de még előtte begyűjteni a vizeletét is. Nem kis kihívások, de még ez is eltörpül az idő kíméletlen nyomása mellett, amivel az elintéznivalóim gyötörnek.

 

Felvettem a futógatyám, futócipőm, és a turis futópulcsit, mert már elég hűvös volt. Előbányásztam a hátizsákomat, belevágtam a pénztárcámat, és elindultam a boltba.

 

Nem vittem a telefont se. Elegem volt a figyelmeztető hangjaiból. Először a kis sarki zöldségeshez indultam finom, friss gyümölcsért, zöldségért, ami ugyan nagyon közel van, de iszonyat kaptatón lehet feljutni oda, mivel történetesen a hegytetőn lakunk nyár óta. A kilátás pazar, és ez vigasztal, amikor kissé fulladozva, a szívem zakatolásától alig hallva hátrafordulok, és elém tárul a látvány. Bepakolok, visszakocogok, most csak arra ügyelek, le ne guruljak a meredek lejtőn. Nettó 10-13 perc vásárlással együtt. Gyorsan beindítok egy mosást, a cicának kirakom a tiszta lavórt, remélve mire hazaérek, lesz benne pisi, majd az üres hátizsákot vállamra kapva indulok tovább, egy nagyobb üzletbe, ami messzebb van, kb. 2 kilométer oda. Mivel igencsak bemelegedtem, most már szinte magától kezdi az ütemet a lábam. Ameddig tudok, futok, kocogok, az üres hátizsákot feszesen tartom, jól esik a könnyed mozgás. Egészen a következő kaptatóig, ott fel, majd onnan le, míg el nem érek a boltig. Szó szerint bekocogok, bevásárolok, kissé túl pakolom a hátizsákot: „juj ezt a konyhai mérleget talán mégsem kellett volna megvennem, mindegy most már hazaviszem, akárhogy is”. Majdnem minden belefér. Nem könnyű. Oké, akkor most futás vissza. De csak tempós gyaloglásra vagyok képes. A plusz teher és a sok emelkedő visszaveti a tempómat, de nagyon dinamikusan szedem a lábamat. Hazaérek, kipakolok, gyors zuhany, felfrissülés, vacsora és kezdődhet az esti műszak. Kicsit boldogabban, kicsit elégedettebben.

 

Megfogadtam, ezt a gyakorlatot bevezetem és megnézem működik-e. Nos, azóta többször keltem útra gyalog, futófelszerelésben, így megyek boltba, szervizbe, értekezletre. Alkalmanként 7-8 kilométert gyalogolok tempósan. Ha autóval mennék a parkolás, és a dugóban való várakozás nagyjából egálba hozná az időveszteséget, amivel ez első ránézésre jár. És azért az az igazság, hogy hazafelé mindig büszkeség tölt el, amikor lihegve kaptatok fel az emelkedőn. És ha nem is fér bele minden azóta sem a 24 órába, de legalább jobb a hangulatom, és sokkal jobb a közérzetem. Ja, arról nem is beszélve, hogy a hátsóm is látványosan jobb lett. Ezt abban látom bizonyítottnak, hogy amikor egyik alkalommal trappoltam a távolabbi boltba, egy autóval arra járó, jól szituált, sármos úr, szinte a szélvédőre tapadva a következőket mondta igen jól leolvashatóan a szájáról: „Attttyaúristen!”  Én ezt bóknak könyveltem el, és az amúgy is felszabaduló endorfint jól megspékelte, így széles vigyorral a képemen érkeztem meg a boltba. Bevásároltam, és büszkén meneteltem a buszmegállóban várakozó és a kocsijukba beszálló emberek mellett.

 

És akkor eszembe jutott Sebestyén Balázs nemrég írt véleménye arról, hogy mennyire is nem könnyű elfogadni magunkat. És hogy mennyire hiteltelenek ebben azok a nők, akik a mai trendeket és a véleményeket formálják a köztudatban. Pedig nekik nem nyolc órás munkaidejük van, és legtöbbnek gyereke sincs, sőt talán legtöbbször tartós párkapcsolata sem. A háztartásról már nem is beszélve, ahogyan az iskolai, munka mellett végzendő tudományos tevékenységekről sem teszek most említést.

 

„Legyünk önmagunk”, „fogadjuk el magunkat”, „törődjünk magunkkal”, „tegyünk magunkkért”, „fogyjunk 10-20 kilót koplalás nélkül, csak vegyük meg a csodamasinájukat”és egyéb közhelyeket puffogtató elmés hozzászólásokat láthatunk, hallhatunk életmódguruk, fogyókúrás tanácsadóktól, saját diétákat, és heti 3-5 edzést hirdető fitneszmúzsáktól. Az az igazság, én is hasonlókat hittem és hirdettem eddig, még ha nem is akarattal. De elcsíptem a saját alantasságomon gyötrődő gondolataimat, és a vele járó szégyenkezés ízét, amikor már napok óta nem mentem edzeni, rájöttem én magam is áldozata vagyok a torkunkon lenyomott életmód-változtatási erőszaknak.

 

Igen valóban nagyon hasznos, és fontos, hogy mozogjunk, sportoljunk, de könyörgöm, én magam sem jutok el már egyszer sem edzeni! Akkor mit mondhatnak azok, akik 2-3 műszakban dolgoznak és van esetleg 1, 2 vagy 3 gyerekük. Ja, és nincs egy milliomos férjük, akinek a pénzéből bébiszittert, személyi edzőt és egy bejárónőt tudna finanszírozni. De ha volna pénze sem biztos, hogy minden igyekezete mellett is sikerülne lefogynia, mert mondjuk, ezeket a feladatokat esze ágában sem lenne átadnia egy idegennek, mert imád a családjának bevásárolni, a gyerekeinek és a párjának finomakat főzni, és a házi feladatot is legjobb tudása szerint kikérdezni a csemetéjétől. Ám akkor a társadalmi nyomás a hibátlan alakú, kisportolt címlaplányairól rájuk mosolyog, és huss, ezek az értékek eltörpülnek. Csak a hurkákat, a narancsbőrt és a bevásárló izmot látjuk magunkon. Milyen undorító. Visszataszító vagyok, jobban is teszem, ha elpalástolom, magam, bő és előnytelen göncökbe bújok, abban legalább nem annyira leszek feltűnő. Összevetve ezeket a felszínes részleteket, valóban nem könnyű magabiztosan és önbizalommal telve kiállni a nagyvilág és a társadalom elé.

 

Én az egészséges életmódra, a biztonságos és hosszú távú fogyásra esküdtem fel mégis újra és újra szembesülök azzal, hogy milyen nehéz is ez. A saját bőrömön érzem, és pont ezért hoztuk létre a Dipstyt, amely abban különbözik minden eddigi diétás tanácsadástól, vagy fogyókúrás módszertől, hogy ez négy bombabiztos lábon álló szék, amire bárki helyet foglalhat, akárhány kiló is legyen! A szék egyik lába a tudomány, a másik a tanulás, a harmadik a realitás és a negyedik a változás. Mert hiszem, hogy az változás a tudomány segítségével megtanulható, és a realitás talaján maradva a hosszútávon sikeresen megtartható.

 

Emellett nem tagadom, hogy szuper, ha heti három, négy vagy akár öt alkalommal elmegyünk edzeni. És igen lehet, hogy vannak olyan életszakaszok az életben, amikor ez beépíthető és tartható is. Egy darabig. De nem örökre. Mert mi van akkor, ha beüt a krach, és borul minden? Ha a nagymama lerobban, vagy a kocsi összetörik, a férjünk ne adj’ isten munkanélkülivé válik, vagy csak édesanyákká válunk és szülünk néhány gyereket? Hirtelen ránk szakad a valóság és újra jönnek a plusz kilók a gyors és rendszertelen evésekkel, mozgáshiánnyal. Beindul a jól ismert jo-jo effektus, ami aztán végső csapásként a maradék kitartásunkat is elveszi. És akkor az ördögi körből már nagyon nehéz kiszállni, mert maradnak a kíméletlen hétköznapi teendők. Ekkor azonban kedves hölgyek nektek is jusson eszetekbe, hogy a valami mindig több mint a semmi, és tudatosan és kreatívan lehet alakítanunk, formálnunk az életmódunkat, ahogy egyúttal a méretes ám vonzó hátsó fertályunkat is. Azok az édesanyák, akik a gyereküknek a legjobbat szeretnék átadni, mindent megtesznek értük, azok tudják, hogy nincs lehetetlen. De hogy vállalható áldozatokkal járjon, az fontos. Az hogy a boltba gyalog megyünk, és hátizsákba pakoljuk a cuccot, és csini topánka helyett sportcipőbe bújunk, vagy betesszük azt egy nagyobb retikülbe, és hazafelé két – három megállóval hamarabb leszállunk, és egy kiadósat gyalogolunk, az kivitelezhető. Ezután már csak még egy pici lépés, hogy újra visszataláljunk ahhoz a harmóniához, amit a hétköznapok loptak el tőlünk. Szerezzük vissza, és ha nem megy teljesen, csak gomboljuk át, higgyétek el, az is felér egy hőstettel. Éljenek a hétköznapok szuperhősei!